Nehéz egy idegennek elmagyarázni, milyen bolyaisnak lenni. Ezt csak az értheti meg, aki maga is ennek a világnak a része volt. Aki kívülről tudja, melyik osztály hol van, mégis rossz lépcsőn indul el a fizikum felé; aki csak azért megy ki az udvarra szüneten, mert a kedvenc dalát adják az iskolarádióban; akit nem érdekel, hogy becsengettek, akkor is kivárja a sort Doina néninél; akit meglátogatott már a Bolyai-szellem vagy aki télen odafurakodott a meleg kályhához.
Péterfi Orsolya és Vészi Blanka, XII. A – 2017
Négy éve, mikor először léptem át a Bolyai kapuját, minden idegen, ismeretlen és új volt. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet ide iskolába járni. Féltem, hogy nehéz lesz, reméltem, hogy könnyű. De hamar rájöttem, hogy ez a skála irreleváns és értelmetlen. Ha valami érdekel, s érdemesnek tartod arra, hogy foglalkozz vele, bármennyire sok munkát is fektetsz bele, nem lesz megterhelő. Attól válik valami nehézzé, hogy nem tudja felkelteni az érdeklődésed. A nehézség nem a tantárgyat jellemzi, hanem a hozzáállásodat, és azt tapasztaltam, hogy – általános negativitásom ellenére – sikerült pozitívan tekintenem a legtöbbre, s ez jelentős részben a tanáraimnak volt köszönhető.
Sütő Ágoston, XII.G – 2016
Pontosan tizenkét évvel ezelőtt léptem át először a Bolyai Farkas Elméleti Líceum kapuját. Bevallom őszintén, már nem emlékszem tisztán a legelső napra. Az első hétre sem. Sőt az első évre sem. Kisiskolás korom négy évéből csak emlékfoszlányaim vannak. Emlékszem, ahogy a sok magas fekete ruhás, hosszú hajú diák (mert akkor még rockerekkel volt tele az iskola) között futkorásztunk és fogócskáztunk, ahogy a hosszított programban az udvar végén keresgéltük a diókat, és ahogy hosszasan tárgyaltuk a kantinban kapott “emberhús” származását, amivel saját magunkat rémisztgettük. Emlékszem, hogy sokszor a szenvedélyes labdázásainknak az lett az eredménye, hogy a labda a tetőn kötött ki (és azóta is ott díszeleg), vagy, hogy a nagyok elvették a labdánkat és mi idegesen üldözőbe vettük őket. Emlékszem a Doina néni régi fehér bódéjára és emlékszem a Tancim, Szerénke tanító néni, végtelen szeretetére.
Kedves bolyais diákok! – folytatás
Horváth Ilka, XII.E – 2015
Lassan. Biztosan. Nemsokára ezek lesznek az utolsó lépéseink életünk ezen szakaszában. Az idő, ami arcátlanul gyorsan telik, egyre erősebben húzza, vékonyítja azt a szálat, ami valaha minket egymáshoz és ehhez a közeghez kötött. Mindenki másként képzeli el a véget. Egységesen mégis kimondhatom, hogy minden pillanatot az utolsó bűvkörében élünk meg. Mostanra az eddig jelentéktelennek tűnő dolgok is különös fontosságot nyertek. Talán így próbálunk görcsösen kapaszkodni ahhoz, ami már jóformán a múlté.
Gondolatok az elgondolhatatlanról – további búcsú gondolatok
Nagy Hilda, XII. F – 2014
Ez a négy év kinyílás volt és önkeresés, titkos és nyílt lázadás , munka, helytállás, megtapasztalás és egy nagy kaland …ez volt a Bolyai: „az Első, nagybetűs Szerelem”, amely Ottlik szavaival „egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanat áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére”.
Első nagybetűs Szerelem – további búcsú gondolatok
Páll Katinka Pálma – XII.E -2013
A bolyais líceumi évek: színes foltok szürke alapon.
Amikor felkelek, a hangulatom fekete.
Ha elkészülök, már sötétkék.
Ahogy az iskola felé közeledem – világosodik.
Amikor meglátom az osztálytársaimat, már égszínkék.
De jaj! Becsengetnek! A türkiz-szín elvész, hangulatom ezután sötétlila.
S hét órán át lila-zöld: e kettő váltja egymást.
Mikor az utolsó óra is eltelt: lángra lobban sárga, narancs, piros egyszerre!
Amíg hazafelé bandukolok: a tűz kialszik… már csak halványsárga.
A család láttára rózsaszín, de ebéd után… fekete… barna… amint a sok házi feladat ostromol.
S ha eljön az éjszaka, megnyugszik az agy: fehér angyalok kórusa nyugtat!
Kilencedikes koromban ….. olvasható a folytatásban.
Codău Annamari – XII.E – 2012
Kik vagyunk? Merre tartunk? És még sok hasonló kérdés cikázhat át fiatal elménken. Talán… facsemeték vagyunk, vékony törzsű, gyenge ágú, törékeny facsemeték, kik mind arra vágynak, hogy erős törzsű fákká nőjék ki magukat, ágaikkal a kék eget súrolva. Kimérten, néha meggondolatlanul, de mind felfele törtetünk… határ a csillagos ég. Csodálva nézünk végig a hatalmas, vén fákon, kik megrendíthetetlenül állnak, nekik az eső, vihar, szél nem veszély.
Van úgy, hogy letörik egy-egy águnk, vagy annyira összekuszálódik, hogy nem látjuk a tiszta eget. Van úgy, hogy törzsünk vízért kiált. De tudnunk kell, mindennek ellenére, tudnunk kell, hogy egy szép napon, mi is megrendíthetetlen fákká vállunk, akik termést adnak. Azon a ponton, már nem a kék ég elérése lesz a cél, hanem, hogy minél több apró madár találjon menedéket ágaink között.
Fülöp Diána Bernadett X. A – 2012