Lassan. Biztosan. Nemsokára ezek lesznek az utolsó lépéseink életünk ezen szakaszában. Az idő, ami arcátlanul gyorsan telik, egyre erősebben húzza, vékonyítja azt a szálat, ami valaha minket egymáshoz és ehhez a közeghez kötött. Mindenki másként képzeli el a véget. Egységesen mégis kimondhatom, hogy minden pillanatot az utolsó bűvkörében élünk meg. Mostanra az eddig jelentéktelennek tűnő dolgok is különös fontosságot nyertek. Talán így próbálunk görcsösen kapaszkodni ahhoz, ami már jóformán a múlté.
Különös szerzet az ember. Akkor kezd értékelni valamit, amikor az már kezd egyre távolabb kerülni tőle. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva fogódzunk egymásba, és úgy teszünk, mintha az idők végezetéig alabástromszoborként akarnánk állni, pont így és pont itt. Van a végnek egy olyan mágikus ereje, amely mintha megbabonázna minket. Elfeledjük a haragot, helyette inkább ölelünk és őszintén szeretünk.
Ragaszkodás. Feltehetően amiatt, mert érezzük, hogy a biztos talaj kicsúszik alólunk. Eddig voltunk valakik. Bolyaisok. Effesek. Láday osztálya. Immár a féltő gondoskodás keze is lecsúszik fejünkről. Ezentúl minden rajtunk áll. Nekünk kell felépítenünk életünket. Kártyavár lesz avagy tégla? A mi döntésünk, a mi kezünk munkája. Gyógyírként tekintek Parti Nagy Lajos szavaira: „…ahol megszakad, ott el is kezdődik”. És valóban. Ne keserűség, szorongás legyen az úr rajtunk, sokkal inkább derű, megvalósításra váró vágyak.
Hogy téves-e vagy sem az az elgondolás miszerint a középiskolás évek végeztével búcsút kell mondanunk örökre osztálytársainknak is, még nem tudhatom. Annyi bizonyos, hogy bármennyire akarjuk is a jövőben újrateremteni világunkat, lehetetlen. Úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatok, sőt az a családias hangulat, ami köztünk kialakult, nem köthető térhez és időhöz. Bizonyára lesznek olyanok, akikkel most találkozunk utoljára, de ez korán sem jelenti azt, hogy ki fog lépni életünkből. Egyek voltunk, egyek leszünk.
A boldogság könnyei közt köszönjük meg egymásnak a kellemes és kellemetlen emlékeket egyaránt. Szorítsuk meg a „Sors kezét”, hogy idáig elkísért minket és akkor is bízott bennünk, amikor mi már egyáltalán. Bár szívet tépő az utolsó csengő, de ahogy Kosztolányi mondta: „A világ vége pedig a világ kezdete.” Ezt akartam közölni veletek.

Nagy Hilda, XII. F