Pontosan tizenkét évvel ezelőtt léptem át először a Bolyai Farkas Elméleti Líceum kapuját. Bevallom őszintén, már nem emlékszem tisztán a legelső napra. Az első hétre sem. Sőt az első évre sem. Kisiskolás korom négy évéből csak emlékfoszlányaim vannak. Emlékszem, ahogy a sok magas fekete ruhás, hosszú hajú diák (mert akkor még rockerekkel volt tele az iskola) között futkorásztunk és fogócskáztunk, ahogy a hosszított programban az udvar végén keresgéltük a diókat, és ahogy hosszasan tárgyaltuk a kantinban kapott “emberhús” származását, amivel saját magunkat rémisztgettük. Emlékszem, hogy sokszor a szenvedélyes labdázásainknak az lett az eredménye, hogy a labda a tetőn kötött ki (és azóta is ott díszeleg), vagy, hogy a nagyok elvették a labdánkat és mi idegesen üldözőbe vettük őket. Emlékszem a Doina néni régi fehér bódéjára és emlékszem a Tancim, Szerénke tanító néni, végtelen szeretetére.

            Nem volt kérdés, hogy az általános iskolát hol fogom folytatni, ahogy az sem, hogy a líceumot hol kezdem el. Legalább egy hét kellene az összes emlék és tapasztalat elmeséléséhez (ha egyáltalán lehetséges lenne), amiket az elmúlt évek alatt szereztem. Barátok, ellenségek, mosolyok, könnyek, viccek, nehéz leckék és unalmas házi feladatok, mérges, feszült pillanatok, pénteki rock-napok, véget nem érő lépcsősorok, rövid szünetek, gólyabál, Ki-Mit-Tud, versenyek, ábrándozások és szerelmek, télen a kályhára tapadások és a  hógolyózások, szigorú és bohókás tanárok, a kegyetlen reggeli ébresztők, az előforduló igazságtalanságok, a délutáni „szülizések”, a legvagányabb, legszínesebb osztályom és velük az emlékezetes kirándulások. Azt hiszem mindezek miatt mondják, hogy az iskolának nevelő szerepe van. Az elmúlt tizenkét év alatt ez az iskola a második otthonommá vált, az itt töltött időért pedig hálás vagyok a sorsnak.

            Csak most döbbentem rá, hogy igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy az idő hamar elszalad. Kettőt pillantottam és a futkorászó, visítozó kislányból hirtelen egy ballagó diáklány lett. Egy nagy levegővétel után már a rettegett érettségi is lejárt. Furcsa volt, hogy az idei évnyitó nem nekem szólt. Visszalátogattam ide, a közel félévezredes falak közé és láttam, hogy minden ugyanúgy kezdődik elölről és megy tovább, mint eddig. De érzem, hogy az elmúlt évekből valamit magammal viszek és valami belőlem is itt marad. Szerintem ez mindenkivel így történik, úgyhogy már öregdiákként, csak azt tanácsolom nektek, hogy jó nagy kanállal merítsetek a bolyais éveitekből. Ne féljetek se elvenni se hozzátenni a „Bolyai Szellemiségéhez”. Hadd éljen minél tovább!

 Horváth Ilka,

XII.E – 2015