A bolyais líceumi évek: színes foltok szürke alapon.
Amikor felkelek, a hangulatom fekete.
Ha elkészülök, már sötétkék.
Ahogy az iskola felé közeledem – világosodik.
Amikor meglátom az osztálytársaimat, már égszínkék.
De jaj! Becsengetnek! A türkiz-szín elvész, hangulatom ezután sötétlila.
S hét órán át lila-zöld: e kettő váltja egymást.
Mikor az utolsó óra is eltelt: lángra lobban sárga, narancs, piros egyszerre!
Amíg hazafelé bandukolok: a tűz kialszik… már csak halványsárga.
A család láttára rózsaszín, de ebéd után… fekete… barna… amint a sok házi feladat ostromol.
S ha eljön az éjszaka, megnyugszik az agy: fehér angyalok kórusa nyugtat!

Kilencedikes koromban így fogalmaztam meg egy házi feladatban azt, hogy milyennnek látom bolyais életemet. Azóta három és fél év telt el, most is körülbelül ugyanilyennek látom. Lehet, hogy a közelgő érettségi miatt a szürke alap nagyobb helyet foglal, de azért, ami ezt megtöri, érdemes itt lenni. Érdemes a padban ülni, az udvaron sétálni, beszélgetni, dolgozni, figyelni, tevékenykedni, segítséget kérni, tanároktól, társaktól -, mert mindezt itt meg lehet tenni.

Bár nehéz a Bolyaiban „fennmaradni”, nem választanék másképp, mert Ottlik Gézát idézve: „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb metszőpontjai szferikus felületen.”

Codău Annamari – XII.E