,,Múlnak a gyermekévek, nincs visszaút” – hangzik el Ihász Gábor népszerű dalában. Rábólintunk beleegyezően, de ösztönösen szinte azonnal időutazók leszünk, s az ellenkezőjét is bizonyítgatjuk. Minden szülő csillogó, könnyes szemmel gondol vissza az első lépteitekre, az első biciklizésre, az első napjaitokra az óvodában, iskolában. Ti is emlékeztek, pedig rég volt, amikor az ajtófélfához álltatok, és nagyapátok róvást húzott fejetek búbjához, majd később izgatottan figyeltétek, hogy mennyit nőttetek pár hónap alatt.
Három és fél évvel ezelőtt tárt kapukkal várt bennünket mindkét iskola, hogy most nemsokára utunkra bocsássanak. De jól tudják, hogy – közismert sorokat parafrazáljak – Kell még egy szó,/ mielőtt elmennénk./ Kell még egy ölelés,/ ami végig elkísér. Ez az ölelő szó a szalagavató.
Iskolai éveink utolsó szakasza, bár 2010-ben még ismeretlen világ volt, boldog izgalommal kezdődött. Beléptünk, s csak úgy sodort magával az idő árja. Nem mondtuk ki, de sejtettük, ez már a felnőtté válás döcögős útja, s nemegyszer a felelősségtudat nehéz fátyla telepedett szívünkre. Számtalan életre szóló pillanat emelt vagy taszított a mélybe: barátság, tapasztalat, megannyi remény és csalódás, s ezek mára már mind emlékké nemesedtek. Hosszú volt az út, mégis rövid, lassú, de mégis gyors, s most az út végéhez közeledve meghatódva figyeljük: értünk öltözött ünneplőbe a világ.
Szalagavatós filmek és osztályt bemutató írások: