Higgyünk a varázslatban, reménykedjünk a csodákban…
Úgy gondolom, minden emberben megvan az igény arra, hogy bizonyos eseményeket csodaként fogjon fel, s a szokatlanhoz, valószínűtlenhez illő áhítattal vágyjon újbóli megismétlődésükre. Pedig ott vannak a csodák a mindennapjainkban is, csak megszoktuk természetesként, nekünk kijáró dolgokként elfogadni őket: a születést, a gyermekkor felhőtlen élvezetét, a lélekét, hogy szeretteink mindig mellettünk állnak. És most is csoda történik: számunkra készített egyedi varázslat, amelynek során együtt ünnepelhetünk a Bolyai Farkas Elméleti Líceum, a Református Kollégium, valamint a Római Katolikus Teológiai Líceum közös ballagási ünnepségén.
Nem olyan rég volt, amikor még mesékben éltünk, s úgy gondoltuk, a csodához varázsló szükségeltetik. Kedves Diáktársaim, a varázslók mi magunk kell, hogy legyünk, erőnk pedig a megszerzett tudás, az összetartozás és a remény apró dolgokból összeálló bűvös ötvözete. A pillanat, amikor először léptünk be az iskola kapuján, a megértés öröme, amikor megtanultunk valamit, a nagyszünetek szabadsága, a barátok vidám szava, a szalagavató, a tanár-diák mérkőzések és az utolsó iskolai hét csodája örökre megmarad. A bocskais, izgatott arcok kártyaosztogatása, ami aztán furcsa szorongássá változik át. Millió emlék, majd utoljára történő esemény zúg egyszerre a fejünkben, mint mikor a négy év például egyáltalán nem telt el, hanem van: az utolsó csengőszó, az utolsó Gaudeamus, az utolsó alkalom, hogy az osztály együtt foglal helyet az iskolapadokban. Aztán útjaink új csodákra várva százfelé válnak. Az épület viszont, amely sok varázslójával otthont nyújtott nekünk, marad, hogy megismétlődhessék másokkal is a természetes és mégis nagyszerű esemény: apró kis emberek felnőtté válnak a falai között. Ez a varázslat sosem múlik el. Ezért kedves ballagó diákok, higgyünk a varázslatban, reménykedjünk a csodákban, hiszen már részesei vagyunk.
Pap Tímea, XII.A
A vadmadár kiszabadult a kalickájából. Hová repül a vadmadár, ha a szabad levegőt érzi szárnyai alatt? Jut-e eszébe, milyen fényes volt kalickája, milyen nyájasan hízelgett gazdája, milyen gazdagon táplálták, milyen védve volt a hideg ellen, üldözők ellen, milyen szépen tanították énekelni? A vadmadár csak arra gondol, hogy elrepüljön.
Bizonyára az iskola nem csupán a külvilágtól elzáró kalitka volt. De melengető, biztonságot nyújtó fészek, ahol próbálgathattátok szárnyaitokat, bővíthettétek tudásotokat, és kibonthattátok személyiségeteket.
Itt megtanultatok vadmadárként énekelni. A közös ének mellett a négy év során mindenikőtök megírta saját dallamát, egyedi zenéjét, amelyről évek múltán is felismeritek egymást. Bennünk, itt maradó társaitokban is visszhangzik dalotok, éneketeket nem felejti el az iskola sem.
Most elengednek. Ne féljetek kipróbálni a szárnyaitokat, ösztönözzön benneteket az itt szerzett tudás és a tanáraitok bátorító szava.
Lazsádi Anna, XI.A