Tisztelt igazgatók, igazgatóasszony, tisztelt tanárok, szülők, kedves diáktársaim!

Nehéz elmondani, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt. Felnőtteké váltunk, legalábbis hivatalosan. Úgy gondolom, mindannyian vártuk ezt a pillanatot. Lehet egyesek jobban, mások kevésbé sóvárogtak a felnőttkor után, de azért mindannyian kíváncsian vártuk, vajon mit is tartogat számunkra. Most sem tudunk sokkal többet, talán egyre inkább felismerjük tapasztalatlanságunk, s minél közelebb érezzük magunkhoz a felnőttkort, annál homályosabbnak tűnik számunkra.

Talán az élet legnagyobb mérföldkövei így jelennek meg. Akkor tudjuk csak, hol volt az a bizonyos változás, amikor tőle már jó messze vagyunk. Lehet, hogy hetekkel ezelőtt váltam igazán felnőtté, lehet, most válok igazán felnőtté, de az is lehet, hogy csak évek múltán történik meg mindez. De úgy gondolom, nem is a mikor a lényeg. Persze, azért remélem, hogy nem akkor érek el egy elfogadható érettségi szintet, amikor az első nyugdíjam a kezemben fogom tartani. Viszont sietni nem kell, és túlbonyolítani sem a dolgokat. Egy tanárom mondta a következőket, mely úgy hiszem, egész életemben elkísérhet: „hajlamosak vagyunk túlbonyolítani az életet, pedig olyan egyszerűen is lehet boldogan élni”.

Jónak lenni. Nincs szükség nagy szavakra, melyek magyarázatához és megértéséhez sokéves tanulásra van szükség. Jónak lenni. Ennyire törekedjünk. Manapság egyre inkább hajlamosak vagyunk az efféle szavakat közhelyesnek nevezni és olyanok után sóvárogni, melyeket nem igazán értünk, de okosan szólnak. Viszont ha ennyivel megelégszünk, akkor mindennel megelégszünk. Jónak lenni.

Jakab István, XII.A – 2016

Teljes szalagavatós beszéd – 2016