Tisztelt Vezetőség, meghívottak, tanárok, szülők, kedves diáktársaim!
Mivel maradtok, maradunk 4, 12 év Bolyai után?
Biztos vagyok benne, hogy valamennyi jelenlévőben felötlött már ez a kérdés. Néhányan pillanatok alatt megtalálják rá a választ, mások hosszan el kell mindezen gondolkodjanak. Én az utóbbiak táborába tartozom.
Kaptam a Bolyaitól pozitívot és kevésbé jót. Tanított, nevelt, formált, voltaképpen meghatározott. Adott viszont nekem ez a tanintézmény valamit, amiért rendkívül hálás vagyok és leszek: elérte, hogy szeressek iskolába járni.
Ezzel az állítással megcáfolom a romániai oktatás szerepéről alkotott általános képet, ennek pedig kifejezetten örülök! Boldogít, hogy felfogásom nem a megszokott.
Hercule Poirot szerint „az élet olyan, mint a drága kabát. Személyre szabott.” Azért különleges az emberi lét, mert egyedi, személyre szabott, mert nincsen két egyforma személy. Ezért olyannyira különösek az emberi kapcsolatok is. Addig ragadja meg fantáziánkat egy személy, ameddig kihívásként tudunk rá tekinteni. Amíg újat, különlegeset, kivételeset tud nekünk nyújtani, amíg a megismerés egy folyamatos provokáció.
Voltaképpen ez az élet egyik legjelentősebb megmérettetése: egyedinek lenni és identitásunk által kitűnni a tömegből.
Kedves diáktársaim! Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. Ez a kezdet legvége.
Miért kezdet?
Amikor beléptünk ezen tanintézmény kapuin, elkezdődött a nagybetűs élet. A Bolyai olyan, mint egy kisváros. Nap mint nap olyan embereket látunk magunk körül, akik addig a pillanatig ismeretlenek voltak. Megvan a kis “kuckónk”, ahová behúzódhatunk, de olykor ki kell merészkedni az ismeretlenbe. Már áprilisban a nyári vakációt, a szabadságot várjuk, augusztusban viszont már titokban visszakívánkozunk erre a helyre. Hiányoznak a szünetek, az emberek, a hangulat. Az iskola valójában a nagybetűs élet felkészítő osztálya, miniatűr vetülete.
És hogy miért a kezdet vége?
Eddig biztonságban éltünk. Bekerültünk egy olyan környezetbe, ahol tudtuk, vagy legalábbis reméltük, hogy találunk egy olyan személyt, aki megért, aki nem nevet ki, aki tanácsokkal tud ellátni. Legyen ez diák vagy éppen tanár, tudtuk, hogy megtaláljuk a biztos pontot, a stabilitást. Most kikerülünk a nagyvilágba, szétszóródunk. Most már mi leszünk azok, akiknek meg kell védeni saját véleményüket, akiknek túl kell lépniük az élet megpróbáltatásain. Ezentúl nekünk kell megteremteni a biztonságot önmagunk számára. Felnőttünk!
Néha a kudarcot is meg kell élni. A XII. évfolyam végzősei közül ki kell emelnünk a másfél éve még egy önálló intézményhez, a Római Katolikus iskolához tartozó osztályt. A Katolikus iskola megszüntetése nemcsak számunkra kudarc és mély sérelem, hanem a tanárok, a szülők, Marosvásárhely és az egész erdélyi magyarság vesztesége. Már diákként megéltétek és átéreztétek a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség és az igazságtalanság fájdalmát.
Őszintén kívánom, hogy teremtsünk biztonságot önmagunk és mások számára. Legyünk elég bátrak versenyezni, kockáztatni, és szálljunk szembe a kudarccal! Olyan világot alkossunk, amiben egyediek tudunk lenni, akárcsak Poirot drága kabátja.
Kívánom, hogy mindenki megtalálja legalább annyira a helyét az élet útvesztői között, mint amennyire én ráleltem az iskolás évek varázsára a Bolyaiban. Munkánk legyen hivatás, életünk pedig élvezet!
Mindezeknél talán csak egy emberi érték meghatározóbb: a jólelkűség.
Váci Mihály szavait idézve búcsúzom az iskolás évektől:
„És érezzék egy kézfogásról rólad,
hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy,
s egy tekintetük elhitesse véled:
szép dolgokért élsz – és érdemes élned.”
Sok sikert mindannyiunknak! Alkossunk továbbra is maradandót!
Boga Balázs, XII.B
