Szeretem azt az utcácskát,
Annak kukorica illatát,
Pergelt pehely illatát,
Amely az utadon hajt tovább.
Megles a szemközti ház,
Megles a fészek az oldalán,
Megszűnik a szombatesti láz,
Megszűnik a szombatesti gáz.
Éltetne a sült kukorica,
Megölne a rózsa-rózsaszin szag.
Elringatna a gyermekkori-kor
Fejemet megszállná a sohanemvolt-bor.
S közben megint kerreg a mobilom,
De pénzért ki nem dobhatom.
Káromkodva gyűlölöm a modern világot,
Beszivom a nagymama-kukorica illatot,
Köpésnyire súlytom a lánydivatot,
Mért ne istenitsem az antikot?
Ellököm a jövő karjait,
Őrzöm a volt-nincs emlékeit,
Szeme zöldsége megvakit,
Úgy látom, mint pogány bálványait,
Mit sem ér a drága arany,
Ha ott a réz, mely legendát hadar,
Ha ott a szék, a himes ládikó,
Mit sem ér a jelen-bóditó
Suhancot kábitó
Kávépresszó
Benne sok elvadult lurkó,
Benne sok halott élet,
Benne kilátástalan nézet,
Benne van, ami merev, de menő,
S közben ősi illatot hoz az eső,
Nincs már játék, nincs titok,
Afrodobok, hiába sirtok.
Már nem igérnek semmi jót…
Csak robot-élete,
Csak halott kaszálót,
Csak halott erdőt,
Csak halott esőt,
Mely nem mond semmit,
Csak fontositja a háztetőt,
Már nem mesél, senki se figyel rá,
Csak hagyjuk magunk, hogy ez a csúf világ
Elsodorja a mesét, a szépet,
Elrabol tőlünk minden emléket,
Nincs időnk arra, ami a lényeg,
Megöl a féreg,
A vas-féreg,
A microchip-féreg,
Nincs már fakéreg,
Meghal az erdő, meghal az mező,
Meghal a kukoricaszagú idő.
Még érzem azt az utcácskát,
Annak kukorica illatát,
Annak odasült illatát,
Amely az emlékek közt hajt tovább,
Megnevetteti a szomorú fűzfát,
Megöli a mérgező gázt,
Régi mondókákat mesél,
S előhozza a múltat… ami él.
Pállfy Zsófia, 2006