Csend uralta a falut,

Csak a harang kongott,

Hisz szent vasárnap vala,

S mentek a hívők templomba.

Sok még álmát aludta,

Bár valami nem hagyta

Őket, s mondják az állatok megérzik

A bajt, vagy ha valami vérzik.

Mert ügető kakas veré föl a falut,

Rikácsolása égig hatolt,

De a zaj nem tartott soká,

Surrogó nyíl dönté maga alá.

A harang félre kondult,

Hisz a csapat nekiindult,

Gyereket tiporva, kutyát,

Nem kímélve papot, se ostobát.

(Céljuk nem sok,

Talán csak egy volt:

Mindent romba dönteni,

S aztán tovatűnni.)

Mi utánuk maradt: siralmas

A falu fája alatt hatalmas,

Rothadó emberhegy, de a menny kapuja zárva,

Mind a megváltó varjakat várja.

A fa ágain kárognak azok,

S azégerfa alatti bűzlő halmok

Vörösre válnak a vértől,

Körbenmindencsupa fertő.

Kevesen nyögnek már,

Hisz a Halál közeleg, bár

Van, aki még az anyját véli látni,

S szeretne érette kiabálni.

A nap sem akar nyugodni,

Csak lebegni, s remegni

A forró föld felett

S nézni a tovatűnő serget

            Belkovits László – Ügető kakas, 2006

A gyöngéd kis ujjak

hárfa hurjait pengetik,

Ilyenkor megszületnek a dallamok

Új életre születnek a hangok.

A hárfa gyöngéd érzelmébe

beleszeret a zongora hangja.

Együtt dalolva, érzésektől vágyakozva

Várják, hogy szóljon az éjjeli harag moraj.

De, egyszer csak a hárfa haragja elragadtatik,

Helyébe hegedű bús éneke hallatszik.

Messze távolban megszólal a nagybőgő

ami a fájdalom titkait tárja elő.

Komor, mámoros hangulatot,

víg furulya felváltja, pusztitva a kábulatot,

Újból, halk szavúan megszólal a hárfa érzelme,

vad reménnyel a zongora szivét keresve.

Csatlos Orsolya, 2006

Búsan susog a késő őszi szél:

Emlékeimre borít fátylat.

Megbánni a múltam

Olyan, mint énemet megcáfolni,

Vagy kalandos életem

Ködben hátrahagyni.

Bánt minden… s

Vág, mint sárga falevél

Mely mielőtt meghal,

Egy utolsót karcol beléd.

Kiss Kató, 2006