Szünet. Zsibong az osztály, senki sem törődik a halálosan közelgő történelemórával. Peti és Tamás egymást lökdösi, Áron a katedrán táncol, balettlépéseket és karateugrásokat mutat be. Andris megpróbálja kirántani alóla az abroszt. Az abrosz nagy reccsenéssel elszakad. Egy darab az András kezében marad, ő szitkozódva hever a padlón. Régi abrosz, kezdett már atomjaira bomlani.

Fél szemmel látom mindezt, közben a füzetemet bújom. Nem tudom, hogy felejthetett ki a tanár; mindenkinek két vagy több jegye van, nekem egyetlenegy. Mellém lép Anna. Szokott kaján vigyorával. Ki nem állhatjuk egymást. Csak áll és vigyorog. Idegesít.

–          Mit bámulsz? Nincs otthon tévétek, nem láttál még fehér embert?

–          Csak azt nézem, milyen szorgalmasan tanulsz… Mikor puskát is írhatnál. Nem öldökölnéd az agysejtjeidet effélékkel.

–          Köszönöm, hogy aggódsz miattam; de ha téged hallgatlak, hétszer gyorsabban bomlik a szürkeállományom!

Magamra hagy. Gondolkozni kezdek. Mi lesz, ha most az egyszer tenyleg puskázok? De nem, nem tehetem. És ha elkap a tanár? Kirak a teremből, egyest ad; s ami még rosszabb, kidobat a suliból is. Nem, nem, nem. Nem fogok puskázni!

Csak… Csak kitépek egy kis lapot, egy lapocskát, így ni, hogy kipróbáljam, tudom-e a leckét. Pillanatok alatt beírom az adatokat, az évszámokat, az első világháború kirobbantó okait…

Szól a csengő. Már nem dobhatom el, itt a tanár. Becsúsztatom a papírkát a tolltartóm alá. A tanár leül. Nadrágja alól kilátszik zoknija, rajta kedves felirat: „Boldog újévet!”. Azonnal feltűnik neki a szakadt abrosz. Amint elrebegik, miként ment tropára, jön a megtorlás.

–          Vegyenek elő egy lapot. Most azonnal. Semmi óbégatás. Biztosan nagyon jól tudják a leckét, ha jut idejük abroszmarcangolásra is.

Most rezelek be igazán. Tollbamondja a kérdéseket. Istenem, minden erőm elillan… Nem tudok semmit! Érzem, arcom ég össze a forróságtól. Olyan piros vagyok, mint egy pipacs.

Óvatosan kihúzom a fecnit a tolltartó alól. Írni kezdek. A tanár úr sétál fel alá. Megáll a padomnál.

–          Mondja csak Petra, maga nem beteg? Lázasnak tünik.

–         Nem… gondolom, nem – hebegem. Mélyen lehajtom a fejem, ne tudjon elkapni. Puskázok.

Egész héten rossz a kedvem. Kerülöm a pillantását is. Aztán elérkezik az újabb törcióra. Remegnek a térdeim. Belép a tanár. Komoly. Túlságosan komoly. Jól ismerjük őt; akkor ilyen, ha nincs megelégedve velünk. A felmérőkkel.

Alig lép be, lecsapja táskáját, majd ismét kimegy. Pár perc múlva az osztálynaplóval tér vissza. Elő a felmérőket. Olvassa kinek-kinek a nevét, mondja a jegyet. Körmöli is be azonnal, smaragdzöld tintával. Senki sem kap hatosnál jobbat.

A nevem még nem hangzott el. Mindig a leggyengébbeket hagyja utolsónak. Szúrós szemét rám függeszti. Mentén elájulok. De azért állom a nézését. Tűrnöm kell ezt a faggatózó tekintetet, különben rájön, hogy csaltam. Rámrivall.

–          Petra, szégyellje magát! Hogy tudott ilyet tenni? Én azt hittem, maga nem tud hetesnél jobbat. De rájöttem, hogy maga egész egyszerűen: NEM AKAR. Hogy lehet ilyet tenni? Fel nem tudom fogni…

Néz merően, én nem jutok szóhoz. Érzem, ahogy csorognak a konnyeim. A könnyfüggönyön át csak az egyest látom. Pirossal, jó nagyra írva. Pár másodpercig csa állok ott árván. Lassan apad a könnyem. Most veszem észre a padtársamat, Pannit, aki óriási csodálkozó szemet mereszt lapomra. Végre odanézek. Az egyes helyett most a nullát látom. Panni a kezem szorítja, húzogatja. Mit bámulsz rám, kérdem. Neked is volt már egyes felmérőd…

Az orrom elé tolja a lapot. Erős szemüveg kellene neked, kuncog, sok dioptriás. Ekkor látom, hogy az egyes és a nulla is ott van. Elől az egyes és utána a nulla, mintha valaki nem tudna jól számolni… És utána még egy jó nagy csillag is. Csillagos tízes. Elsőnek kapok tízest törciből az osztályunkban.

A tanár úr hozzáteszi: ha ezután kisebbnél kisebb jegyet merek kapni, nem is tudja, mire lesz képes.

Ellenségemnek sem kívánok még egy ilyen, idegeskedéssel teli hetet. Sosem mertem többé puskázni. A csalás ára az, hogy éjszakákon át keményen tanulnom kell…

 

(Marton Orsolya, 2006)