Szünet. Zsibong az osztály, senki sem törődik a halálosan közelgő történelemórával. Peti és Tamás egymást lökdösi, Áron a katedrán táncol, balettlépéseket és karateugrásokat mutat be. Andris megpróbálja kirántani alóla az abroszt. Az abrosz nagy reccsenéssel elszakad. Egy darab az András kezében marad, ő szitkozódva hever a padlón. Régi abrosz, kezdett már atomjaira bomlani.

Fél szemmel látom mindezt, közben a füzetemet bújom. Nem tudom, hogy felejthetett ki a tanár; mindenkinek két vagy több jegye van, nekem egyetlenegy. Mellém lép Anna. Szokott kaján vigyorával. Ki nem állhatjuk egymást. Csak áll és vigyorog. Idegesít.

–          Mit bámulsz? Nincs otthon tévétek, nem láttál még fehér embert?

–          Csak azt nézem, milyen szorgalmasan tanulsz… Mikor puskát is írhatnál. Nem öldökölnéd az agysejtjeidet effélékkel.

–          Köszönöm, hogy aggódsz miattam; de ha téged hallgatlak, hétszer gyorsabban bomlik a szürkeállományom!

Magamra hagy. Gondolkozni kezdek. Mi lesz, ha most az egyszer tenyleg puskázok? De nem, nem tehetem. És ha elkap a tanár? Kirak a teremből, egyest ad; s ami még rosszabb, kidobat a suliból is. Nem, nem, nem. Nem fogok puskázni!

Csak… Csak kitépek egy kis lapot, egy lapocskát, így ni, hogy kipróbáljam, tudom-e a leckét. Pillanatok alatt beírom az adatokat, az évszámokat, az első világháború kirobbantó okait…

Szól a csengő. Már nem dobhatom el, itt a tanár. Becsúsztatom a papírkát a tolltartóm alá. A tanár leül. Nadrágja alól kilátszik zoknija, rajta kedves felirat: „Boldog újévet!”. Azonnal feltűnik neki a szakadt abrosz. Amint elrebegik, miként ment tropára, jön a megtorlás.

–          Vegyenek elő egy lapot. Most azonnal. Semmi óbégatás. Biztosan nagyon jól tudják a leckét, ha jut idejük abroszmarcangolásra is.

Most rezelek be igazán. Tollbamondja a kérdéseket. Istenem, minden erőm elillan… Nem tudok semmit! Érzem, arcom ég össze a forróságtól. Olyan piros vagyok, mint egy pipacs.

Óvatosan kihúzom a fecnit a tolltartó alól. Írni kezdek. A tanár úr sétál fel alá. Megáll a padomnál.

–          Mondja csak Petra, maga nem beteg? Lázasnak tünik.

–         Nem… gondolom, nem – hebegem. Mélyen lehajtom a fejem, ne tudjon elkapni. Puskázok.

Egész héten rossz a kedvem. Kerülöm a pillantását is. Aztán elérkezik az újabb törcióra. Remegnek a térdeim. Belép a tanár. Komoly. Túlságosan komoly. Jól ismerjük őt; akkor ilyen, ha nincs megelégedve velünk. A felmérőkkel.

Alig lép be, lecsapja táskáját, majd ismét kimegy. Pár perc múlva az osztálynaplóval tér vissza. Elő a felmérőket. Olvassa kinek-kinek a nevét, mondja a jegyet. Körmöli is be azonnal, smaragdzöld tintával. Senki sem kap hatosnál jobbat.

A nevem még nem hangzott el. Mindig a leggyengébbeket hagyja utolsónak. Szúrós szemét rám függeszti. Mentén elájulok. De azért állom a nézését. Tűrnöm kell ezt a faggatózó tekintetet, különben rájön, hogy csaltam. Rámrivall.

–          Petra, szégyellje magát! Hogy tudott ilyet tenni? Én azt hittem, maga nem tud hetesnél jobbat. De rájöttem, hogy maga egész egyszerűen: NEM AKAR. Hogy lehet ilyet tenni? Fel nem tudom fogni…

Néz merően, én nem jutok szóhoz. Érzem, ahogy csorognak a konnyeim. A könnyfüggönyön át csak az egyest látom. Pirossal, jó nagyra írva. Pár másodpercig csa állok ott árván. Lassan apad a könnyem. Most veszem észre a padtársamat, Pannit, aki óriási csodálkozó szemet mereszt lapomra. Végre odanézek. Az egyes helyett most a nullát látom. Panni a kezem szorítja, húzogatja. Mit bámulsz rám, kérdem. Neked is volt már egyes felmérőd…

Az orrom elé tolja a lapot. Erős szemüveg kellene neked, kuncog, sok dioptriás. Ekkor látom, hogy az egyes és a nulla is ott van. Elől az egyes és utána a nulla, mintha valaki nem tudna jól számolni… És utána még egy jó nagy csillag is. Csillagos tízes. Elsőnek kapok tízest törciből az osztályunkban.

A tanár úr hozzáteszi: ha ezután kisebbnél kisebb jegyet merek kapni, nem is tudja, mire lesz képes.

Ellenségemnek sem kívánok még egy ilyen, idegeskedéssel teli hetet. Sosem mertem többé puskázni. A csalás ára az, hogy éjszakákon át keményen tanulnom kell…

(Marton Orsolya, 2006)

Egy érzés, és megvan az ihlet,

Egy érzés, ami fájdalmas is lehet,

Ettől iródik a betű, hallszik a szó.

Van aki irtózik, van akinek fárasztó

Ami neked fáj, ami zavar

És kelletlenül felpörget, hamar,

Ettől folyik a tinta, ettől szép

Ahogy a költő esze csak a verstől ép,

Emiatt lessz vége, igy alszik el a gyertya,

És soha nincsenek percek, pillanatok,

Mikor élni érzés nélkül akarok.

Kozsik Tamás-10 perc alatt mit gondol az ember, 2006

Száll a magány ágról-ágra,

Száll a hó is fáról-fára,

Csend és csend.

Hamvas már minden ág,

Lehull már a napsugár,

Csend s csend.

Ezüst függöny a világon,

Erdőn és napvilágon,

Csend, csend.

A fenyők is búsan állnak,

Mind háttal a nagy világnak,

Csend.

Édes most a fájdalom is,

Keserű is, szomorú is.

Pállfy Zsófia-Ha a csend, 2006

Csend uralta a falut,

Csak a harang kongott,

Hisz szent vasárnap vala,

S mentek a hívők templomba.

Sok még álmát aludta,

Bár valami nem hagyta

Őket, s mondják az állatok megérzik

A bajt, vagy ha valami vérzik.

Mert ügető kakas veré föl a falut,

Rikácsolása égig hatolt,

De a zaj nem tartott soká,

Surrogó nyíl dönté maga alá.

A harang félre kondult,

Hisz a csapat nekiindult,

Gyereket tiporva, kutyát,

Nem kímélve papot, se ostobát.

(Céljuk nem sok,

Talán csak egy volt:

Mindent romba dönteni,

S aztán tovatűnni.)

Mi utánuk maradt: siralmas

A falu fája alatt hatalmas,

Rothadó emberhegy, de a menny kapuja zárva,

Mind a megváltó varjakat várja.

A fa ágain kárognak azok,

S azégerfa alatti bűzlő halmok

Vörösre válnak a vértől,

Körbenmindencsupa fertő.

Kevesen nyögnek már,

Hisz a Halál közeleg, bár

Van, aki még az anyját véli látni,

S szeretne érette kiabálni.

A nap sem akar nyugodni,

Csak lebegni, s remegni

A forró föld felett

S nézni a tovatűnő serget

            Belkovits László – Ügető kakas, 2006

A gyöngéd kis ujjak

hárfa hurjait pengetik,

Ilyenkor megszületnek a dallamok

Új életre születnek a hangok.

A hárfa gyöngéd érzelmébe

beleszeret a zongora hangja.

Együtt dalolva, érzésektől vágyakozva

Várják, hogy szóljon az éjjeli harag moraj.

De, egyszer csak a hárfa haragja elragadtatik,

Helyébe hegedű bús éneke hallatszik.

Messze távolban megszólal a nagybőgő

ami a fájdalom titkait tárja elő.

Komor, mámoros hangulatot,

víg furulya felváltja, pusztitva a kábulatot,

Újból, halk szavúan megszólal a hárfa érzelme,

vad reménnyel a zongora szivét keresve.

Csatlos Orsolya, 2006

Búsan susog a késő őszi szél:

Emlékeimre borít fátylat.

Megbánni a múltam

Olyan, mint énemet megcáfolni,

Vagy kalandos életem

Ködben hátrahagyni.

Bánt minden… s

Vág, mint sárga falevél

Mely mielőtt meghal,

Egy utolsót karcol beléd.

Kiss Kató, 2006